Úszólecke VII.

Köszöntöm a horgásztársaimat! Az előző foglalkozást azzal fejeztük be, hogy most a sliderezésről lesz szó, mint olyan módszerről, amelyik megérdemel egy, de akár több különórát is. Véleményem változatlan, mégis úgy döntöttem, hogy mielőtt a klasszikusnak tekinthető slideres horgászat részleteibe belemennénk, előbb bemutatunk egy olyan horgászatot, amely sokkal kevésbé ragozható, és tudományosan nem igazán kifejthető módszeren alapszik, mégis nagyon élvezetes, és ahogy látni fogják, eredményes is. Ráadásul, amint azt előzőleg már említettem, a feltolós úszós horgászatot akár a sliderezés ősének is nevezhetjük, ami már önmagában is elegendő ok lehet újabb részletek megismerésére. Most kevesebb szó fog esni konkrét úszótípusokról, inkább a gyakorlati végrehajtás apró trükkjeire helyeztem a hangsúlyt. Tapasztalatból mondom, hogy a horgászok jelentős része ma is kerüli az akadókat és az úgynevezett nehéz terepeket, pedig érdemes szem előtt tartani, hogy ezek és nem a nyílt vizek a fokozottan haltartó helyek. A felszerelést persze a körülményekhez kell igazítani, természetesen nagyon ügyelve arra, hogy a részletek harmonikusan illeszkedjenek egymáshoz, mert egy-egy jobb hal megakasztását követően folyamatosan feszegetjük az eszközeink teherbírásának határait. Amint az elmúlt alkalommal, most is az Ezerjó horgásztavon horgásztam, de most eljött velem Nagy Csaba barátom, aki gyakorlott, sok tapasztalattal rendelkező bojlis horgász létére is kihívásnak tekintette a bokrok melletti feltolós úszós pontyozást. Szerelékeink persze nem mutattak teljes azonosságot, hiszen más alapokról közelítettük meg a kérdést. Viszont tanultunk egymástól és szereztünk hasznos tapasztalatokat, amelyeket beépíthetünk későbbi horgászatainkba. A felszerelésünk első ránézésre talán ormótlannak tűnhet, hiszen erős vagy közepesen erős háromkilencvenes bojlis botokkal, valamint harmincas és harmincötös zsinórral és vastag húsú horgokkal, de viszonylag fi ligrán, könnyű úszókkal horgásztunk. Mégis működött, mégpedig csodálatosan jól. Persze kérdezhetik, hogy ha ennyire durva az összeállítás, akkor miért nem fenekezőszereléket használtunk, amit ugyanúgy betehettünk volna a bokrok mellé, mint az úszóst. Nos, én úgy gondolom, hogy a feltolós szerelék hatalmas előnye a fenekezővel szemben, hogy a kapásról abszolút valós időben értesülünk, hiszen az úszó rezdülése már jelzi a hal érkezését vagy jelenlétét, és ettől kezdve minden fi gyelmünket a fejleményekre összpontosíthatjuk. Az úszó kiemelkedésére, más esetben az oldalra indulására vagy éppen elmerülésére pedig azonnal, a lehető legrövidebb reakcióidővel be is vághatunk, és akadályozhatjuk meg jó eséllyel, hogy az ágak közé meneküljön a halunk. Fenekező esetén ez nagy valószínűséggel úgy történne, hogy amikorra megakasztjuk, már a bokorban van a ponty. Ahhoz persze, hogy ez a katasztrófa ne történjen meg a bevágást követően úszózás esetén se, kemény és jó irányú fi zikai erőt kell kifejteni már az első pillanatokban, és ehhez kellenek a hosszabb és erős botok. Különösen igaz ez olyankor, amikor nem szemben lévő bokortól vagy nádfaltól kell elhúzni a halat, ami egyszerűbb, hanem oldalról, ami sokkal inkább kétesélyes szituáció, különösen rövid bottal. Érdekes és fi gyelemre méltó tapasztalat az elmúlt alkalom matchbotos horgászatához képest, hogy most, amikor nagyon erős bottal, vastagabb zsinórra kötött vastag húsú horoggal ütjük át a hal száját, akkor ő is egy nagyon erős ellenreakcióval válaszol a durva fellépésünkre. Ezen a szerelésünkön a kétkilós nyurga is tudott úgy viselkedni az első pillanatokban, hogy abszolút nem lehetett megkülönböztetni akár a hat-hét kilósaktól sem, és nagyon erőszakosan kellett fellépni, hogy távol lehessen tartani őket a bokroktól. A megdöbbentő különbség a matchbotos horgászat tapasztalataihoz képest mindenkit el kell, hogy gondolkodtasson, mikor milyen lehet az optimális szerelék, amit kiválaszt és összeállít magának a várható halakhoz és az adott körülményekhez. A felszerelés úszókörnyéki részének az összeállításánál nagyon fontosnak tartom, hogy túlsúlyozva horgásszunk, ezért a négygrammos úszóhoz egyetlen ötgrammos ólmot tettem a zsinórra, amely egyszerre töltötte be a fő- és jelzőólom szerepét is. A szeles idő és hullámzó víz miatt én most olyan úszót választottam, amelyik alul nem testben, hanem néhány centis szárban és egy műanyag fülben végződik, az antennája pedig vékony, viszonylag hosszú karbonszál, és rajta négy pici bóbita található. Ezért legalább olyan jól látható, mint a nyugodt vizekre való multikolor antennás úszók, de ellentétben azokkal, az antennaszálnak szinte nincs felhajtóereje, és nem emelgeti hullámzásban a csalit. A jelentős túlsúlyozás miatt biztosak lehetünk abban, hogy az ólom és a csalink is a fenékre kerül, és az is garantált, hogy nem fognak vándorolni. Ahhoz azonban, hogy a kapást jól láthassuk, az eresztéket nem elég pontosan a vízmélységhez beállítani, hanem a zsinórra ható víznyomás miatt annyival hoszszabbra kell húzni, még pedig tapasztalati úton, hogy a bóbitákból lehetőleg egy, de legfeljebb kettő látsszon ki a vízből. Az egyszerű forgós karabinerrel zsinórra rakott úszót alul egy gumigyöngy közbeiktatásával ráengedem az ólomra, felül pedig én még mindig a jól bevált fogselyemből kötött ütközővel állítom az ereszték nagyságát. Az ütköző és az úszó közé a forgó lyukbőségének megfelelő méretű gyöngyöt is teszek. A füles horgot nem a teherbírása, hanem a puhasága miatt kötöttem fonott zsinórra, és erősítettem a főzsinór végén lévő forgóba. Amint látható, ez szinte pontosan egy slideres szerelék, csak pontyozásra kihegyezve – és nem a versenyszabályokhoz alkalmazkodva – amikor is mindent a körülményekhez igazítottunk, és az apró részleteket is a nagy pontyok megfogásának rendeltük alá. Ettől azonban ugyanúgy működik, mint a slider, pontosan ugyanazokat az előnyöket élvezve és kihasználva. Sőt! Bizonyos tekintetben még fokozottabban, mint a fi nomszerelékes horgászatnál. Ugyanis itt minden rövidebb és közelebb van egymáshoz, ezért még pontosabban lehet a szerelékünket és a csalit hínárlyukakba, bokrok közvetlen közelébe beejteni. Kicsit bután nézhetett ki, de egy-egy jól sikerült dobás után nem csak húztam egy-két métert a zsinóron, hanem rántottam a spiccen is, ugyanúgy, mint amikor matchbotozok. Ha mindent jól csináltam, akkor a zsinórt sikerült víz alá meríteni, és a szerelék is a lehető legközelebb került a bokorhoz, és azt később sem sodorta el a felszínhez tapadt zsinór az optimális helyéről. Hogy miért nem fonott zsinórral horgásztunk? Csabával ebben is egyetértve úgy gondoltuk, hogy arra a kevés rugalmasságra és nyúlásra, amely egyáltalán nem volt olyan mértékű a kis távolság miatt, hogy a pontyot segítse bokorba menekülni, nekünk szükségünk van, mert úgy működik a kritikus pillanatokban, mint egy lengéscsillapító. A szép pontyok talán igazolják elképzeléseink helyességét. Várom Önöket egy hónap múlva is. Görbüljön a bot!